A rezidensek többsége úgy érzi, hogy nincsenek sem szakmailag, sem anyagilag megbecsülve. Elhitetjük magunkkal, hogy mi valóban megvalósítottuk a ma sokak által ideálisnak tartott USA-beli szakorvosképzést csupán azzal, hogy a gyereknek másik nevet adtunk.
A rezidensek csupán vegetálásra elegendő fizetése nem ad számukra sem közeli, sem hosszabb távú életpályamodellt. Lehet hát csodálkozni, ha elkívánkoznak?
Sóvárogva bevezetünk olyan új fogalmakat, melyeket szeretnénk urizálva előttünk járó országokról lemásolni, és azt hisszük, ha új nevet adunk, akkor már meg is valósult a rendszer, az a funkció, amelyet az a mintaként szolgáló helyen betölt. Jó példa erre az ún. rezidensképzés bevezetése. Elhitetjük magunkkal, hogy mi valóban megvalósítottuk a ma sokak által ideálisnak tartott USA-beli szakorvosképzést csupán azzal, hogy a gyereknek másik nevet adtunk. Bodosi Mihály vezetésével kidolgozták az új rendszerű szakképzést (3), melyben ilyen fellengzős kifejezések találhatók: „eurokonform”, „rezidensi rendszerű képzés”, „európai elvárások” stb. Valójában azonban a vázolt képzési program csak álom maradt.
Sebész lévén, a továbbiakban megbocsátja nekem az olvasó, ha főként szakmám szemüvegén át szemlélve taglalom a kérdést, bár ezek nagy része minden diszciplínára vonatkozik.
Mit takar az eredeti fogalom?
Az Egyesült Államokban a szakorvosi képzés (residency) keretein belül a fiatal orvos „resident”-ként a kórház területén lakik, erre utal a szó latin gyökere is: az orvos bármikor rendelkezésre áll, hiszen ott „rezideál”. A programba való jelentkezés központi intézményen keresztül történik (NRMP: National Residency Matching Program), és a jelölteket évek szerinti csoportokba osztják (PGY: postgraduate years): mindegyik csoportnak pontosan meghatározott programja van.
● Az első évesek (interns) feladata a betegek anamnézisének felvétele, vizsgálata, ők rendelik el a diagnosztikus intézkedéseket, és bár idősebbek közvetlen felügyelete alatt, de messzemenően önállóan dolgoznak. Adminisztratív ténykedésük többnyire a leletek értékelésére és az epikrízisek megírására összpontosul. Ellentétben az európai gyakorlattal, az idő nagy része a tényleges kiképzést szolgálja, és nem az egyéb személyzet által elvégezhető rutinmunkát jelenti, és végképp nem a hiányzó munkaerő pótlását. A nem orvosi munkát kisegítő személyzet végzi: vérvétel, perifériás vénás kanülök behelyezése, leletek átvezetése, diagnózis szerinti elszámolás kódolása stb.
Sebészként egyszerű műtéteket hajtanak végre, ezekre az idősebb rezidensek tanítják meg őket, így pl. a hasmegnyitás alapismereteire. Ők viszont a medikusoknak adják tovább a varrattechnika ismereteit. Így indul be a lépcsőzetes oktatási rendszer első eleme: minden évvel emelkedik a feladatok (műtétek) nagyságrendje és vele együtt a felelősség.
● A második évtől immáron rezidensként egyre nagyobb beavatkozásokat bíznak a jelöltre, melyeket alapvetően tapasztalt szakorvosok, vagy maga az osztályvezető asszisztál. Még a privát betegek műtétei is a leírt szempontok szerint történnek. Mindezen túl számtalan szakmai lehetőséget vehetnek igénybe: reggelente osztályos megbeszélések, hetente vendégelőadások és klinikopatológiai konferenciák látogatása, tudományos rendezvényeken való részvétel stb. A kiképzés szerves része a rotáció a különböző osztályokon.
A nagy szakmákban (belgyógyászat, sebészet) a fiatalok hetente fél napot töltenek el az ambuláns beteggondozási programban (continuity care clinic). A rezidens ezen a rendelésen úgy találkozik betegeivel, mintha saját praxisában lenne – mindez természetesen főorvosi felügyelet mellett. Ily módon tanulja meg a szakorvosjelölt a hosszú távú betegkövetési módszereket, az egész embert figyelembe vevő ellátást az első jelentkezéstől a gyógyulásig, hiszen egész kiképzése folyamán egy személyben ő tartja a kapcsolatot a betegekkel.
● A szakképzés utolsó éveiben levő fiatal neve: chief vagy senior supervising resident. Ebben a funkcióban már csaknem önállóan gyógyít a szakorvosjelölt. A kiképzés zavartalansága érdekében egyébként az USA-ban a rezidens az egész időtartamra szóló munkaszerződést kap.
Az Egyesült Államokban a rezidensek munkaideje többnyire reggel 6-kor kezdődik, és csak késő este végződik, de gyakori az éjszakai szolgálat is (négy-öt naponként), melyért nem jár külön díjazás. A heti munkaidőt a korábbi 100–136 óráról hivatalosan 80 órára korlátozták, egyes helyeken szombaton és vasárnap 8 és 12 óra között is be kell menni az osztályra. Ha a rezidens panasszal él a túlmunka miatt, akkor kedvezőtlenebb megítélés alá esik, ami kockáztatja karrierjét. Aki valóban előre akar haladni, az nem nézhet az órára és az engedélyezettnél jóval többet dolgozik. Ez csak úgy lehetséges, hogy a fiatal orvos a kórházban vagy annak közelében lakik, és így mindig elérhető. Köztudott, és mindegyikünk maga tapasztalta meg, hogy ebben a korban az ember teherbíró képessége jóval nagyobb, mint később. A szakorvosjelölt csak jelenlétével tanulhat, ennek eredménye (is) meglátszik az USA-beli rezidensek magas kiképzési szintjén.
Minden évben feleletválogatós (multiple choice) kérdésekkel vizsgálják a rezidensek tanulmányi szintjét. A kiértékelés eredményét megkapja mind az orvos, mind a munkaadó. Ebből kitűnik, hol van még hiányosság, mit kell pótolni. A kiképzési idő letelte után központilag összeállított, az egész országban egységes kérdésválaszos írásbeli vizsga zárja le a folyamatot.
A szakképzés lezárása után két út áll a fiatalok előtt: saját praxist nyitni, önállósulni, vagy a kórházban maradni, mint főorvos (attending). Utóbbi esetben további lehetőség valamilyen szubspecialitásra való törekvés. Nevük ebben a kiképzésben fellow, a kiképzés ideje 2-3 év.
Külön kiemelném, hogy a szakorvosképzésben nagy súlyt kell helyezni a bioetikai kérdésekre, hiszen ezeket elsősorban a gyakorlatban lehet elsajátítani. Éppen ezért a Kanadai Királyi Orvosi és Sebészi Kollégium (RCPSC) és az Amerikai Sebész Kollégium (ACS) a rezidensek bioetikai képzésére 10 pontos témakört határozott meg (8): igazmondás, konszenzus, gondolatátadás, döntési lehetőségek, adatok bizalmas kezelése, érdekkonfliktusok, sebészi kompetencia, a halál problematikája, anyagi javak elosztása, kutatói etika.
Összegezve az USA-beli valódi rezidensképzést elmondható, hogy valóban rendkívül fáradságos, de annál eredményesebb kiképezést kapnak a leendő szakorvosok. Az ilyen áron megszerzett szakképzés azonban óriási lehetőségeket nyit meg a fiatal előtt mind anyagiakban, mind pedig kórházi karrierben. Vagyis a hozott áldozat busásan megtérül.
Néhány egyéb külföldi szakorvosképzés
Az Egyesült Királyságban az évtizedekkel előtte általam is átélt, megtapasztalt rendszer ma némileg változóban van, az alapok azonban ugyanazok. Angliában a rezidens kifejezést nem használják, holott annak lényege sokkal közelebb áll az amerikai rendszerhez, mint Magyarországon. Náluk az első évben house officer (HO), a második évtől senior house officer (SHO) a leendő szakorvos megjelölése. Az új rendszer szerint összevonták a két fogalmat: foundation doctor (FY1, FY2). A harmadik, illetve negyedik évtől registrarként (ez azonos a tulajdonképpeni „resident”-el), vagy újabban speciality registrarként tartják nyilván a jelölteket. A kétéves sebészi alapismeretek elsajátítása után (BST: basic surgical training) szoros szakmai gyakorlat következik (HST: higher surgical training). A két fokozatnak megfelelően két vizsgát kell letenni: MRCS (Membership of the Royal College of Surgeon) és a végén a szakvizsga (FRCS: Fellowship of the Royal College of Surgeons). A heti munkaidőt ugyan 48 órára korlátozták, ezt azonban nem tartják be. Egyéves ösztöndíjas tapasztalatom szerint csaknem minden kórház mellett van egy nővér-, illetve orvosszállás, ahol kedvezményesen, az intézmény területén lakik az orvos. Ez biztosítja a mindenkori elérhetőséget. Ha az előírt rotáció megkívánja, a vázolt előnyök alapján a kórházváltás nem okoz nagy gondot még családos embernél sem.
Németországban, a szakorvosképzésben (Weiterbildung) résztvevő jelölteket egyszerűen asszisztens orvosként (Assistentarzt) sorolják be, ők sem vették át a rezidens szó használatát. Az egyesült államokbeli kollégákkal ellentétben a jelöltek időleges, általában két évre szóló szerződést kapnak, melyet meg kell hosszabbítani. A képzési rend közel sem olyan részletesen és optimálisan szabályozott, mint az USA-ban, illetve alkalmazkodik a European Board of Surgery (EBS) felállította követelményekhez (2+1+3 éves modell). A szakképzést néhány éve alakították át, mivel a szakorvosjelöltek elégedetlenek voltak vele (6). A közti (európai) vizsga fakultatív, az csak a hat év lezárása után kötelező. A jelöltekre meglehetősen sok adminisztratív munka hárul, a kórismézési kulcsok szerinti besorolás is az ö feladatuk. Bár sokat lazult a német hagyományok szerinti merev hierarchia, még mindig meglehetősen kiszolgáltatott a fiatalok helyzete. Idézve egy olvasói levélből (2): „Az osztályos orvos a beteg képviselője, raportpör és az osztályvezető lakája. A főorvos meghosszabbított karja, a nővérek barátja és ellensége” – és így tovább. Fontos eleme a kiképzésnek a rotáció, fizetésük hivatalos tabella szerint történik, amely kétségtelenül igen kedvező. Az ügyeletet az igénybevétel nehézsége szerinti fokozatokban díjazzák. A fiatalok nem egyszer ellentmondásos helyzete miatt nagy az elvándorlás, helyükre jönnek sokan éppen Magyarországról.
Ausztriában a végzett fiatal három évig ún. váltóorvosként (Turnusarzt) dolgozik rotációban különböző osztályokon. Csak ezután kezdheti meg az általa kiszemelt szakterületet, ahol 5-6 évig dolgozik asszisztens orvosként, majd írásbeli és szóbeli vizsga letételét követően válik szakorvossá. A turnusban végzett idő alkalmanként egy évvel rövidíthető, illetve a három évből esetleg egy-két évet a kiképzésbe beszámíthatnak.
Nem tudom, feltűnt-e az olvasónak, hogy amint nyugatról keletre haladunk, úgy csökken a kiképzés szervezettsége, szigora, színvonala és a követelmény (lásd később a műtéti számokat!). De ugyanilyen mértékben változik a szakmai életkilátás is.
És itthon?
Milyen ellentétes ezzel szemben a hazai helyzet! A Magyar Rezidens Szövetség egyik korábbi közlése szerint (4) szervezetlenség, folyosón ácsorgás, egyetemi előadások anyagainak ismétlése szerepel a programjukon. Gyakran be nem töltött állásokra helyezik őket, rengeteg adminisztratív munkát végeznek, vagy éppen kampótartóként szolgálnak. Vagyis a magyar „rezidensképzés” csak elnevezésében jelent oktatást, a valóságban csaknem a szigorló év meghosszabbítása, és sokan megtűrt személyeknek érzik magukat, önálló gyógyító munkát alig bíznak rájuk.
A szakképzés csak akkreditált képzőhelyeken történhet, de annak kritériumai, az ellenőrzési rendszer, a kijelölt oktatók feltételrendszere stb. nincs részleteiben lefektetve. Egy összeállítás szerint (4) a hazai oktatókórházak egy része nem felel meg a követelményeknek, mivel az intézmények minősítése önbevalláson alapul és sok oktató (tutor) kiléte és feladata sem ismert. Ezek után nem meglepő, hogy a legtöbb helyen mellékesnek tekintik a szakorvosjelöltekkel való foglalkozást, így pl. oktatják ugyan őket, de nem adnak nekik kellő számú műtétet, pedig ezek azok a tényezők, amelyek a fiatalokat a szakmához vonzzák, és ott megtartják. Az elöljárótól tehát joggal lenne elvárható a mai időknek megfelelő vezetői kultúra.
Németországban a kórházak felszerelése és a főorvosok képzettsége alapján 2-től 6 évig terjedően kapnak szakképzési megbízást. Ha az osztály vagy a vezető főorvos a feltételeket nem tudja biztosítani, elveszik a kiképzés jogát, vagy legalábbis csökkentik az elismert évek számát. Ez a körülmény a kórház számára anyagi veszteséggel, a főorvos számára pedig jelentős tekintélycsökkenéssel jár.
A Magyar Sebész Társaság által is elfogadott európai kiképzési rend megköveteli a különféle szakágazatokban való részvételt és a rotációt (5). A műtéti katalógus olyan széles, hogy csak a legnagyobb intézményekben lehet azokat maradéktalanul teljesíteni. Ahol azonban nincs pl. mellkassebészet, szív- vagy gyereksebészet, plasztikai sebészet, ott ugyan hogyan teljesítik az előírásokat? Minthogy nincsenek kedvező lakhatási feltételek a kórházban vagy annak közelében, a fiatalok mozgékonysága igen korlátozott, nem is beszélve az anyagi háttér hiányáról. Vajon megvan-e a magyar „rezidensnek” a lehetősége így a kitűzött célokat teljesíteni? Ismerve helyzetüket talán helyesebb lenne őket gyakornokoknak, vagy mint régen, asszisztens orvosoknak nevezni. Ez a fogalom ugyanis inkább jelöli igazi ténykedésük lényegét. Látok ugyan változásra utaló jeleket is, hiszen a kamarai lapban (11) a rezidensképzés kapcsán az áll, hogy „ahogyan újabban nevezik: szakorvosjelölti képzés”. A korábbi fogalom visszatérése reálisan adja vissza a valós helyzetet.
A leírt keserű helyzetet ismerte fel Buzogány István urológus kolléga (10), aki méltán mondta azt, hogy a mostani fiatalok nem szeretik, ha „csicskásként” bánnak velük. Megjegyzi azt is, hogy ott igényelnek rezidenst, ahol nincs, aki felvegye a beteg anamnézisét, vagy a műtőben „a kampón lógjon”. Létrehoztak egy alapítványt, hogy támogassák a fiatalokat. Ehhez várják a gyógyszer- és műszergyártók támogatóit, ugyanis úgy látják, hosszú távon értelmesebb ez a befektetés, mint valakit elutaztatni Kuala Lumpurba. A leírt lehetőség csak egy a sok közül, amit ki lehetne használni.
Műtéti vonatkozások
Az előbb idézett kolléga (10) sok rutinműtétét átengedi a fiatalabbaknak, hiszen azoknak kell tanulni. Megjegyzi azonban: „Egyetlen gond van ezzel: e műtétek háromszoros figyelmet követelnek az oktató személytől”. És valóban. A sebészképzés időigényes, a műtétek tovább tartanak, ha fiatal kollégának kell asszisztálni ahelyett, hogy a tapasztalt szakorvos, főorvos végezné a beavatkozásokat. Egy USA-beli adat szerint (1) a sérv műtéte 8 perccel, a laparoszkópiás cholecystectomiáé 23 perccel, a vastagbél-reszekció pedig 60 perccel kitolódik, ha rezidensnek kell asszisztálni. A bostoni Massachusetts General Hospitalben vendégeskedő német kollegina ezt írta beszámolójában: „Csaknem minden máj- és pankreász-beavatkozást a kiképzésük 4-5. évében levő rezidensek végzik, így pl. a májreszekciót, a Whipple-műtétet. Ezekben a komplex beavatkozásokban az idősebb kolléga asszisztál: a műtéteket ketten végzik, egy önfeltáró segítségével.” Tanulságos leírás még német viszonyok között is, ugyanis elképzelhetetlen, hogy egy ötórás műtétet végig az asszisztens orvos operál és hogy előtte („time out”) az idősebb kolléga vele, az aneszteziológussal és a műtősnővérrel még megbeszéli az indikációt, a laboratóriumi értékeket, a röntgendokumentációt.
Az egyik legérzékenyebb, de kulcsfontosságú kérdés a kötelező műtéti szám. A manuális szakmák elsajátításának alapját a gyakorlat képezi. Egy angol mondás szerint: „You cannot learn to play the piano by going to concerts” (nem tanulhatsz meg zongorázni, ha csak hangversenyekre jársz). A sebészetet nem lehet egyedül könyvekből megtanulni, nem elég jelen lenni, hanem operálni is kell, illetve nekünk, idősebbeknek rendszeresen asszisztálnunk kell. Az alábbi táblázatban összefoglaltam a néhány országban megkövetelt minimális műtéti számot (13). Az Európai Tanács sebészeti szekciója 750 műtétet tart szükségesnek a szakvizsga letételéhez.
Minimális műtéti követelmény néhány országban
_________________________________________________
H A D NL B EU USA
250 400 460 750 750 750 1000
__________________________________________________
A számadatok önmagukért beszélnek. Jól látható, hogy a hazai kötelező műtéti szám (250!) a legalacsonyabb. Ebben az összeállításban szerepel 150 nem minősített műtét is, ezek azonban feltehetően minimális beavatkozások, mert csak a nagyok kerültek megnevezésre. Semmiképpen sem szerencsés azonban ezt a nem kevés beavatkozást szabályozatlanul hagyni, mert az aránytalanság is torzításhoz vezet: hiába operál a leendő sebész pl. az előírt 20 appendectomia helyett akár 50-et, ha nem végzett egyetlen amputációt vagy komoly szeptikus műtétet sem! Ha ehhez hozzávesszük, hogy még ez a műtéti szám sem mindig valós, azaz csak papíron szerepel, akkor a helyzet még szomorúbb. És hogy ez miért van így? Ennek az oka egyszerűen a paraszolvencia rendszere. Hiszen tarthatatlan, hogy elöljárók, idősebb szakorvosok „operálják le” a gyakorlatot igénylő fiatalok elől a műtéteket csak azért, mert őt „megkérték”. (Erről érdemes lenne külön bővebben szólni!) Minthogy Németországban nincs hálapénz, a jelöltek többnyire gond nélkül teljesíthetik a kötelező műtéti spektrumot, egyedüli hátráltató csak az a körülmény, ha az elöljárók kényelemből nem adják át az operációt.
Felelősség kérdése
Minden betegnek joga van a szakorvosi szintű ellátásra. Ez nem azt a formális helyzetet jelenti, hogy papír szerinti szakorvosról van szó, hanem hogy a felügyelet és így a felelősség is biztosított. Az USA-ban a rezidens helyett az öt gondozó főorvos (attending) áll jót, de Németországban is a jelenlévő vagy behívható szakorvos felel az asszisztensért. A szakorvosi standard ugyanis minőséget jelez, amely tapasztalatot, tudást, okirattal hitelesített tanúsítványt feltételez. Ezt el lehet érni akár a vizsga elnyerése előtt is, ha az elméleti szint és a beavatkozás megfelel azoknak a követelményeknek, amelyeket egy szakorvostól elvárnánk. Ennek eldöntése a jelöltért felelős feljebbvaló feladata, hiszen adott esetben őt idézik a bíró elé. Ezért választóvonal a szakorvosi vizsga, amely már kötelességeket is ró az orvosra!
Nemrég kedélyeket borzolt egy kezdő kolléga önálló akut jellegű idegsebészeti ügyelete regionális szinten. Mindez úgy történt, hogy nem volt jelen szakorvos, ami valóban megengedhetetlen. A kezdő, fiatal orvos nem kötelezhető olyan feladatokra, amelyekhez még nem nőtt fel. Az sem mentség, hogy „mindig így csináltuk”, „joghézag van”, „kevés a pénz” és így tovább. Erre vannak megoldások itthon és külföldön is, de ezt a kérdést taglalni most nem feladatom. Konzervatív szakmákban is, de különösen műtétes diszciplínáknál akár 5–10 percen múlhat a beteg sorsa. A sajtóban megjelent eset kapcsán is látható, mennyire szabályozatlanok a szakorvosjelöltek („rezidensek”) munkájának feltételrendszere. Eggyel több ok, hogy az egész kérdéskört újratárgyalják illetékesek.
Fizetések, hálapénz
Önigazoló hazai nézet, hogy a hálapénz a világon mindenütt elterjedt, így a magyarországi helyzet nem egyedi. Ez nem más, mint önáltatás, nagyfokú tájékozatlanság, sőt a közvélemény tudatos megtévesztése. Én kórházi orvosként Angliában egyszer se részesültem ilyen „hálában”, Németországban 12 év alatt egy ízben egy csokor virágot kaptam feleségem részére és egy alkalommal bonbont. Ez valóban a hála jele volt, de ez nem paraszolvencia. Azon nyomban kirúgtak volna a kórházból, ha kiderül, hogy pénzt fogadok el! Saját egynapos sebészeti intézményemben se került szóba a kérdés, hiszen a betegek tudták: azért fizetik a betegpénztári díjat, hogy azért tisztességes ellátást kapjanak, tehát eszükbe sem jutott ilyesmi.
Magyarországon a fiatal orvosok a hálapénzes technikákat munkahelyükön sajátítják el, de már egyetemi hallgató korukban is találkoznak a jelenséggel, ami bizony nem szolgál etikai épülésükre. Sőt! Legtöbbjük azt hiszi, ez a normális, bevett eljárás! Mivel ebben nőttek fel, számukra csaknem magától értetődőnek tűnik a természet- és erkölcsellenes gyakorlat, hiszen a hallgatók kétharmada nem talált kivetnivalót mindebben (7).
Alig hihető, de a bankok ablakainál álló legalacsonyabb rangú alkalmazottak is többet keresnek, mint egy kezdő orvos. Személyes utánjárásomra kiderült, hogy a bankoknál a kezdő fizetés 230 000 Ft körül jár. Megszégyenítő, hogy a fiatal orvos kis keresettel, pszichésen is megterhelő munkával, nagy felelősséggel, éjszakai ügyelettel egy bizonytalan jövőért tengődik. Erre mondta Kodály Zoltán: „A Magyar Köztársaság éhezteti művészeit, tudósait”. Mióta megnyíltak a határok és uniós tagok lettünk, még inkább érezhető a tarthatatlan helyzet. Kitekintve a nyugati országokra, egyértelművé válik és a végzősök köreiben köztudott, mennyire megbecsülik ott az orvosokat, és az is, hogy tárt karokkal várják az orvosokat.
Ulmban (D) beszélgettem kötelező kórházi gyakorlatukat ott végző fiatalokkal, akik elmondták, hogy már akkor sem hagynák el az országot, ha csak háromszorosát kapnák a jelenlegi jövedelmüknek. Ők nem várnak el német szintű fizetést. Egy felmérés tanúsága szerint a hallgatók 72%-a úgy véli, a keresetüknek meg kellene haladnia a havi 300 000 Ft-ot (7). Ahhoz azonban, hogy családjukat elláthassák, két-három mellékállást kell elvállalniuk, holott többnyire a feleség is dolgozik, de csak így tudnak megélni.
Nem kétséges, ezt az orvosra nézve is megalázó eljárást előbb-utóbb meg kell szüntetni. Ha nem ezt tesszük, nincs esély az egészségügy rendbetételére, visszatérés a régi értékrendhez. Ennek feltétele, valamint első és legfontosabb lépése az asszisztens orvosok fizetésének jelentős emelése. A rezidensszövetség javasolta, hogy duplázzák meg a kezdők fizetését, akik viszonzásul zöld jelvényt hordanának annak jeléül, hogy ők nem fogadnak el hálapénzt. A kamara ezt kifogásolja, ők a többieknek is hasonló arányú emelést kívánnak. Minthogy erre ma még nincs lehetőség, két út áll előttünk: minden marad a régiben, vagy elfogadjuk a részmegoldást. Ez utóbbi is jobb és több mint, ha nem tennénk semmit. Sajnos tudomásul kell venni, hogy az ország teherbíró képessége a teljes megoldást jelenleg nem teszi lehetővé. Javasolnám azonban, hogy azok a szakorvosok, akik ugyancsak lemondanak a paraszolvenciáról, szintén kapjanak emelt fizetést. Nekik azonban ez feltehetően kevesebbet jelentene, mint a jelenlegi rendszer átmeneti megtartása, ezért ők arról – ellenszolgáltatás nélkül – lemondanának. Az eljárás feltétele az ellenőrzési és büntetési rendszer kidolgozása. Ebbe beletartozna az, hogy az emelt fizetéssel járó önkéntes lemondás után a hálapénz elfogadásakor az orvost komoly szankció érje.
A tervezet egy ponton vitathatatlan: ha a végzős fiatalok elmennek, hosszabb távon nem lesz, aki az embereket gyógyítsa! Nem lehet háborút nyerni törzstisztekkel, ha nincs közkatona. Egy még élénken emlékezetünkben elő hasonlattal élve: ha a rossz emlékű Horváth Ágnes által egy rendelettel megszüntetett intézményeket ismét fel akarnánk építeni, ehhez legalább egy évtized kemény munkájára lenne szükség! A megszervezett, begyakorlott munkacsapat egy nap alatt feloszlatható, de a szétszéledt szakemberek újraszervezéséhez hosszú évek kellenek. Valamit tönkretenni nem nehéz, helyette újat alkotni annál inkább.
Azok a végzős orvosok, akik elhagyják az országot, egyhamar nem jönnek vissza. Különösen akkor nem, ha gyerekeik egy idegen országban iskoláskorúak lesznek és ők maguk is beilleszkedtek. Ha mégis felvetődne a kérdés, az így szólna: igen, hazatérni, de mi vár rám otthon?! Aki megszokta a rendezett, szabályozott, kiszámítható viszonyokat, és aki számára biztosított a tisztességes megélhetés, az csak akkor tér vissza, ha ezek a feltételek legalább részben teljesülnek. Ezért a legsürgősebb elsődleges cél a fiatalok itthon tartása lenne. Az összes orvos fizetésének rendezése egy csapásra jelenleg nem megoldható! Az elmúlt nyolc év örökségeként tudomásul kell venni, hogy a dolgokat fontossági sorrendbe állítsuk, és ebben az asszisztens orvosok állnak legelöl. Egyébként ebben az első lépésben a felsőbb vezetők még mindig vigasztalhatják magukat az átmenetileg meglévő paraszolvencia-rendszerrel. Attól sem kell félni, hogy otthagyják munkahelyüket, ők túlságosan beágyazódtak már az egészségügybe. Számukra megszívlelendő lenne a tanács, hogy nem a mindenáron történő „haszonszerzés”, hanem a „hasznosnak levés” a fontos.
Akik úgy vélik, a paraszolvencia rendszere nem irtható ki, tévednek. Következetes és szigorú lépésekkel fokozatosan csökkenthető, illetve elenyésző nagyságrendűvé redukálható az évek során. Ahogyan nő a gazdaság teherbíró képessége, azzal párhuzamosan lehetne javítani a fizetéseket, mégpedig alulról felfelé haladva. Mert ha a legrászorultabb fiatal orvosokon kezdve fokozatosan emelhetők a fizetések, akkor törvényi szabályozással ezek után joggal elvárható a megvesztegetési kísérletnek minősülő (egyesek szerint korrupciós) hálapénz visszautasítása. Egyértelmű, hogy a jelenség megszűnésével automatikusan emelkedik az etikai színvonal, mindjárt teljesíthetik a szakorvosjelöltek az előírt műtéti számot, igazságosabb és egyenlőbb lesz a betegellátás.
Összegzés
A rezidensek többsége úgy érzi, hogy nincsenek sem szakmailag, sem anyagilag megbecsülve, a sebészet (vagy más szakorvosság megszerzése) túlságosan megterhelő, az elöljárók (emberileg és szakmailag) nem szolgálnak példaképül, a manuális szakmákban nincs módjuk kellő számú műtétet végezni, kevés a szabadidő, és a befektetett energia nincs arányban a várható későbbi előnyökkel. Mindezen túl a csupán vegetálásra elegendő fizetésük nem ad számukra sem közeli, sem hosszabb távú életpályamodellt. Lehet hát csodálkozni, ha elkívánkoznak?
Irodalomjegyzék
1. Babineau T. J., Becker J., Ginbbons G. et al.: The «Cost» of Operative Training for Surgical Residents. Arch Surg. 2004;139:366–370.
2. Bauer H.: Klischee oder immer noch Realität? Dtsch Ges Chir – Mitteilungen. 2004;86-87.
3. Bodosi M.: Az újrendszerű szakképzésről. Magyar Közlöny. 1997;71.; 1999;71:15.
4. Fórum a rezidensképzésről. Magyar Orvos. 2001;9:13.
5. Gaál Cs.: Lehetne valamivel több? Magy. Seb. 2002;55:46–49.
6. Gaál Cs.: Szakképzés Németországban az új szabályozás tükrében. Magy Seb. 2006;59:455–458.
7. Horváth F. et al.: Hálapénzzel kapcsolatos nézetek negyedik évfolyamos orvostanhallgatók körében. Egészségügyi Gazdasági Szemle. 2010;48:12–15.
8. Kodner I. J.: Ethics in Surgery: Needs and Approaches. World J Surg. 2003; 27:952–956.
9. Muensterer O. J.: Vorbild Amerika. Dtsch Ärztebl. 2006;103:A2096–2098.
10. Nemes J.: A rezidens nem csicskás. Med Trib. 2006;4:8.
11. Takács Annamária: Ahogyan egy medikus látja a jövőt. Orvosok Lapja. 2010;7:10-11.
12. Whang E. E. et al.: Implementing Resident Work Hour Limitations. Ann Surg. 2003;237:449–455.
13. Witte J.: Europäische Chirurgie – Status quo und Perspektiven. Chirurg BDC. 1998;37:174.
