Mindannyian tudjuk, mi volt a tett, ami halhatatlanná tette hírét – számtalan nő élete, és ezáltal felbecsülhetetlen mennyiségű ember boldogsága, annak az egy pillanatnak köszönhető, amelyben Semmelweis „megvilágosodott”. De hogy ez a pillanat bekövetkezhessen, ahhoz egy fél emberöltő, egy egész személyiség és sajnos egy tragikus sors is kellett.
A sorsot nem fatalizmusból keverjük ide. Semmelweis Ignác nem is orvosnak készült. Eredetileg jogi tanulmányai vitték Bécsbe, de már az első évben szívesebben csatlakozott orvostanhallgató barátaihoz, mint leendő ügyvéd kollégáihoz. Második évben át is jelentkezett az orvosira, ahol 1844-ben végzett, ám nem örülhetett felhőtlenül. Pólya Jenő – „Az orvostudomány regénye” c. könyvében, amely hiteles képet ad a kutató életéről – azt állítja, hogy diplomaosztója idején haldokló édesanyja ágyához sietett, így csoporttársai ünnepsége után egy hónappal avatták csak orvossá. Szülészi és sebészi szakképesítését két évvel később vette kézhez.
Sorsszerű volt az is, hogy nem sikerült ott elhelyezkednie, ahol szeretett volna: Skoda professzor Belvárosi Klinikáján éppen nem volt hely egy új tanársegéd számára, így a bécsi első szülészeti klinikára került. Ez az esemény két szempontból is meghatározó lett életében – bár a gyermekágyi láz majdnem minden európai intézményben szedett áldozatokat, Semmelweis első munkahelyén különösen sok nő halt meg ebben a kórképben, mert ott akkoriban váltak rendszeressé a boncolások. Nem volt szerencséje főnökével sem – bár a bécsi egyetem három világhírű prominense, Skoda, Rokitansky és Hebra egyaránt lelkesedéssel fogadták Semmelweis felfedezését, mások támadták – többek között az intézményigazgató Klein doktor is, akit kifejezetten zavart, hogy a felfedezés révén a klinikájára múltban jellemző magas halálozási arány is gyakran szóba került. Klein tanár úr ellenszenve derékba törte Semmelweis bécsi karrierjét: nem hosszabbították meg állásában, sőt Klein ráhatására a miniszter feloszlatta Skoda bizottságát, melynek tagjai Semmelweis felfedezésének beható vizsgálatára irányultak. Nem fogadták el továbbá magán-tanársegédi állásért folyamodó kérvényét, miután újra benyújtotta, nyolc hónapig várakoztatták a válasszal, végül engedélyezték működését, de előadási jogát az elméleti szülésre korlátozták és csak bábon taníthatott. Ez a cikk nem erről szól, így nem részletezzük, milyen hazugságokat kreáltak róla féltékeny és/vagy értetlen kollégái, mindenesetre tanulságos lehet utánanézni pl. Pólya Jenő könyvének Semmelweisről szóló fejezetében.
A felfedezés pillanatához Semmelweis élete és személyisége mellett szintén a véletlen szikrája kellett. Barátaival Velencébe utazott kikapcsolódni. Távolléte idején egyik szeretett kollégája, Kolletschka doktor vérmérgezésben életét vesztette. A tragédia oka az volt, hogy boncolás közben felsértette a bőrét. Kétoldali mellhártya-, szívburok-, hashártya- és agyhártyagyulladás alakult ki szervezetében. Semmelweis egy csapásra választ talált a kérdésre, amely szüntelenül kínozta: a gyermekágyi lázzal járó kórbonctani elváltozások azonosak voltak a kollégája halálát okozó elváltozásokkal. Érthetővé vált számára az is, hogy miért annyival kevesebb a halálozás azon a klinikán, amelyen főként boncolást nem végző bábanövendékek vizsgálták a kismamákat.
Az emberek megbecsülése tünékeny és kiszámíthatatlan dolog, különösen kortársainké. Senki sem lehet próféta a saját hazájában – és talán egy másik dimenziót célozva ugyanígy mondhatjuk, hogy korában. Így „véletlen” az is, hogy az egyébként már életében sokak által elismert Semmelweis Ignác felfedezéséről majd 10 évvel később publikált német nyelvű tanulmányát a többség még mindig rosszul fogadta. 1862-ben százoldalas, nyomtatott nyílt levélben fordult a szülészorvosokhoz, és állítólag innentől számítható, hogy valóban rögeszméjévé vált nézeteinek bizonyítása, azt mondják, végül már idegeneket is megállított az utcán, hogy meggyőzze őket igazáról.
Megoszlanak a vélemények, hogy a nagy tudós valóban elmebeteg lett-e élete végére vagy sem, ahogyan arról is különbözőképpen vélekednek a kutatók, hogy pontosan mi okozta idő előtti halálát. A lehetséges okok közül a legszomorúbbak szerint elmebetegségét éppen kutató hivatása közben szerezte. A 2000-től datált orvostörténeti kutatások Semmelweis demenciájának okaként a hűdéses elmezavart (paralysis progressiva) emelték ki, amit valószínűleg fiatalkorában egy gyermekágyi lázban elhunyt vérbajos asszony boncolásakor szerzett fertőzés okozott. Ennél a betegségnél a lassan progrediáló agysorvadás évtizedek alatt alakul ki.
Sajnos az sem kizárt, hogy halálát nem a szintén boncoló orvosokat gyakran utolérő vérbaj okozta, ahogyan azt sokáig feltételezték, hanem az elmegyógyintézeti ápolók brutalitása. Prof. dr. Czeizel Endre tanulmányából az derül ki, hogy bár Semmelweis „nehéz” ember volt, de nem elmebeteg. Elmegyógyintézetbe feleségének panaszai nyomán háromtagú konzílium utalta (Balassa, Bókay és Wagner), akik nem biztos, hogy a bizonyított diagnózis alapján döntöttek, hanem lehet, hogy az őt övező szakmai féltékenység egyik megnyilvánulásaként. A genetikus professzor azonban nem gondolja, hogy bárki azt tervezte volna, ami két hét múlva bekövetkezett, „nem számítottak a bécsi elmegyógyintézet ápolóinak brutális magatartására, sőt gyilkos tettére.” Az ápolók állítólag két alkalommal is bántalmazták a tudóst, a boncolási lelet többszörös végtagtörésekről számol be, majd „megkötözve, orvosi ellátás nélkül a sebei okozta vérmérgezésben hagyták elpusztulni.”
Benedek István tudomása szerint: „Semmelweis lelki betegsége három egymástól független szakaszból állt. Az első szakasz a pszichopátia volt, 1861 körül kulminált, elmebajig sohasem fokozódott. A második szakasz egy krónikus idegrendszeri elfajulás volt, valószínűleg paralízis, 1861-től fokozatosan fejlődött, 1865 nyarán robbant ki. A harmadik szakasz, az akut infekciós elmezavar elhanyagolt csontvelőgyulladás következtében lépett fel a bécsi elmegyógyintézetben. Halálát vérmérgezés okozta.”
Semmelweis Ignác ugyanakkor nem kizárólag sorsának áldozata, felfedezése nem csak ennek az áldozatnak eredménye volt. Nem így alakult volna az ő, és így annyi általa megmentett ember élete, ha nem lett volna rendkívül érzékeny lélek, egyben kutató személyiség.
Mások elismerésétől függeni hiba, az viszont valóban őrjítő lehet, ha az ember egy szörnyű betegség ellenszerét felfedezve azt látja, kollégái, bár megtehetnék, mégsem mentenek meg minden érintettet. Mára elcsitult az akkori ellenszél, és bár a hírnév ott, ahol Semmelweis lehet, már valóban semmit sem számít, végül töretlen fényű lett. Azt kívánjuk, éljen örök békében!
